Alighanem kevesen gondolták volna, hogy Hajnal Tamás a kezdő tizenegyben jut majd szerephez. A belga Sint Truiden légiósa korábban már többször is bizonyította, hogy igenis képes mozgatni, irányítani a válogatott csapatot, csakhogy a középpályás hosszabb ideje már egyáltalán nem lépett pályára. Szintúgy meglepetést szerzett az, hogy Éger László, a Debrecen jó formában lévő középső védője még a kispadra sem ülhetett le, ugyanakkor Gyepes Gábor, aki csapatában, a Wolverhampton Wanderersben csak csere, ott lehetett a padon. Persze, a döntés joga a kapitányé, Lothar Matthäusé, és minden fura húzás ellenére mindenki azt remélte, hogy a magyar csapat magabiztosan szerzi majd meg a győzelmet. Ezt a várakozást igazolta, hogy néhány másodpercnyi futballt követően Kenesei Krisztián egészséges, ballábas lövéssel tudatosította mindenkivel, ezen a találkozón csakis a magyar válogatott szerezheti meg a három pontot. Sajnos a remélt jó folytatás elmaradt, és bizony a stadionban helyet foglalóknak azzal kellett szembesülniük, hogy a máltai csapat minden tekintetben felveszi a versenyt a magyar válogatottal. Horst Heese kapitány labdarúgói a labdaszerzést követően rendkívül tudatosan lendültek támadásba, mindig pontos paszszokkal játszották meg az üresen lévő társaikat, szerencsére Király Gábor kapujára két kósza lövésen kívül komoly veszélyt nem jelentettek ezek az akciók. Komoly problémát jelentett azonban a magyar gárda játékában az, hogy a hátsó alakzatban több labdarúgó is - Bodnár László, Juhász Roland és Vanczák Vilmos - olyan passzokat rontott, amilyeneket bizony ezen a szinten nem lenne szabad tenni. Azért is volt érthetetlen mindez, mert a máltaiak mindössze egyetlen támadóval álltak fel, így a magyar védőknek nem kellett attól tartaniuk, hogy a vendégek a labdakihozatalnál villámgyorsan letámadják őket. Ugyancsak nehezen volt érthető az, hogy a magyar középpályások közül Takács Ákos, Böőr Zoltán és Hajnal Tamás miért a kezdőkör környékét szállja meg. Az oldalvonal melletti területek teljesen üresek, szabadok maradtak, és bizony sem Bodnár László, sem pedig Halmosi Péter a jobb, illetve bal oldali védő szerepköréből, sem pedig valamelyik középpályás középről kiindulva nem tudta befutni azokat. Bő félórai futballt követően láthattuk az első olyan támadást - Gera Zoltán indította Halmosi Pétert, akinek a beadásáról Torghelle Sándor centiméterekkel késett le - amilyenből többre lett volna szükség ahhoz, hogy gól szülessen. Aztán nem sokkal később Halmosi Péter elvállalt egy átlövést, és ennek meglett az eredménye, hiszen Torghelle Sándor a lövés lekezelése után juttatta vezetéshez a magyar válogatottat. A fordulást követően lendületesebb, és ami nagyon lényeges az összképet tekintve, jóval szervezettebb futballt mutatott be a magyar csapat, és ennek hamar meglett az eredménye. Böőr Zoltán a jobb oldalon elvállalt egy olyan megindulást, amely az első játékrészben hiányzott tőle, és a támadás rögvest góllal zárult. Ekkor már sejteni lehetett, hogy a magyar csapatnak nem lehet gondja. Sőt… Takács Ákos góljánál azonban már mindenki biztos volt ebben. A ferencvárosi labdarúgó olyan gólt ragasztott a máltai kapuba, amelyről még sokáig beszélgetünk. Nézzük, mi kellett ahhoz, hogy a játékos - végre - elvállaljon egy ilyen lövést? Nos, az, hogy szinte valamennyi futballista teljesítménye feljavult az első játékrészhez képest, a középpályások többet futottak, pontosabban passzoltak, Torghelle Sándor a támadóharmadban mindig megjátszható volt, a védők pedig - különösen Juhász Roland -, ha kellett, magabiztosan állították meg a máltai támadásokat. Az egységes teljesítmény erősíti ugyanis azt, hogy dominálhassanak az egyéni képességek, azonban még mielőtt elszédülnék a jó eredménytől, gyorsan tegyük hozzá: egy félidőnyi jó futball kevés. A győzelem - a Málta elleni kötelező - erőt adhat a szerdai svédek elleni selejtezőhöz, azonban Lars Lagerbäck csapata ellen szerda nem lesz elég csak a szünet után villogni…